MÁRTON TÖRTÉNETE
Márton 79 éves
Betegségemet 1999-ban diagnosztizálták, de a tünetek 2 évvel korábban jelentkeztek. Hólapátolás utáni mosakodásnál hirtelen fájdalmat érzetem, melynek következtében kb. 10 percre a bal kezem megbénult. Ezt követően jobb kezemet nehézkesen tudtam csak mozgatni, főleg a lendületes mozgás esett nehezemre. Járásom csoszogó lett, és az öltözködés is lassabban ment, különösen az ing begombolása jelentett problémát. Első gondolatom az volt, hogy agyvérzést kaptam.
A tünetekkel felkerestem háziorvosomat, aki a panaszokat az öregedéssel járó folyamatnak, időskori meszesedésnek tudta be, így kezelést nem kaptam. Állapotom folyamatosan romlott.
1999 májusában lépcsőn lemenet nem tudtam megállni. Elestem, orrom a szemüvegtől megsérült, kisujjam eltört. Háziorvosom hívta ki a mentőket, és rögtön a bajai kórházba szállítottak a fül-orr-gége osztályra. Másnapi kontroll alkalmával a fül-orr-gégész szakorvos vette észre járásomból, hogy Parkinson-kór lehet a háttérben. Azonnal az idegosztályra kerültem, ahol a diagnózist megerősítették.
Gyermekeim mellettem álltak, meglepődtek a diagnózis hallatán, bár sejtették, hogy valami nincs rendben, mert járásomra évekkel ezelőtt felfigyeltek. A szakorvos utasítására, azonnal Budapestre költöztettek, mert féltek, hogy ismét eleshetek. A család a mai napig odafigyel rám. A lakásban nem kellett átalakítást végezni.
Új háziorvost kerestünk, aki a megfelelő kezelés érekében neurológiai szakorvoshoz utalt. A szakorvos azonnal, teljes kivizsgálást rendelt el, és egy másik gyógyszeres terápiát írt fel. A vizsgálatok eredményeképp a többi betegségemet is szinten tartják, megfelelően kezelik.
Igyekszem tájékozódni a témában és, az utasításokat, javallatokat betartani. Aktív életet élek, reggelente sétálok, olvasok, zenét hallgatok. Olvastam, hogy a betegség következtében megbénulhatnak a hangszálak, ezért rendszeresen nagyokat kiabálok, mikor egyedül vagyok. Étrendemen, étkezési szokásaimon nem változtatottam. A betegség előtt járásom katonás volt, a legszembetűnőbb változás a mozgásomon érezhető, hiszen az nehézkes lett. Konduktor segítségével és rendszeres tornával rövid idő alatt teljesen rendbe jött mozgásom, melyen saját magam is meglepődtem. Otthon is rendszeresen tornázom.
2000 októberében érsebészeti felülvizsgálatra mentem, amikor hirtelen a bal lábamat nem tudtam mozgatni. Az érelzáródást infúziós kezeléssel oldották fel.
2005 szeptemberében, azaz 6 évvel a betegség diagnosztizálása után egyik napról a másikra nem tudtam felkelni. Olyan érzésem volt, mint amikor beleestem a parkiba. Nem akartam magamat elhagyni, ezért erőltettem a mozgást. Sétálni mentem, de állapotom nem javult. Háziorvosom azonnal beutalt a kórházba, ahol szakorvosom elmondta, hogy ez a jelenség a hatásrövidülés, mely a terápia hatástalanságát jelzi, mely kb.5 év után jelentkezik. A hatásrövidülés előzetes jeleit nem észleltem, szinte egyik napról a másikra alakult ki.
Az új gyógyszeres terápia hatásosnak bizonyult, állapotom stabilizálódott, bár reggelente kicsit szédelgek, néha hányingerem is van. Ennek ellenére erősnek érzem magam, hetente járok tornára, betegtársaimmal (az egyesület tagjaival) kirándulásokat szervezek (Országház, Állatkert. Magyar Szentek temploma, Iparmuvészeti Múzeum). Egyesületi betegtársakkal nagyon jól érzem magam, mert sorsközösség alakult ki, mindenki segít a másiknak, itt nincsenek különbségek.